Egy meggyőződéses univerzalista vallomása

William Barclay (1907-1978) skót teológus volt, a Glasgow-i egyetem professzora, számos bibliakommentár és könyv írója, a Barclay-féle Újszövetség fordítója. A leghíresebb műve talán a "The Daily Study Bible" sorozat, ami évtizedek óta bestseller és közkedvelt bibliakommentár. (Tehát egy nagykülföldi-nagyíróról van szó ;D)

Történetesen univerzalista volt, amiről önéletrajzában beszélt teljes nyiltsággal. Az univerzalizmusról szóló sorozatom folytatásaként fordítottam le, hogy miért is tartotta magát "meggyőződéses univerzalistának". Úgy vélem, jó összefoglalása annak, hogy valaki mi alapján is juthat el az univerzalizmus elfogadásához. Egyetérteni persze nem kell vele, kiváncsi vagyok véleményetekre.

"Meggyőződéses univerzalista vagyok. Hiszem, hogy végül minden ember Isten szeretetébe gyűjtetik. A korai időkben Órigenész neve fonódott egybe az univerzalizmussal. Órigenésszel együtt hiszem, hogy az univerzalizmus nem könnyű dolog. Órigenész úgy hitte, hogy a halál után sokaknak hosszantartó nevelésre, szigorú fegyelmezésre, és a legkomolyabb büntetésre lesz szükségük, mielőtt Isten jelenlétére alkalmassá válnak. Órigenész nem törölte el a poklot; hitte, hogy sokak a poklon keresztül jutnak a mennybe. Hitte, hogy az idők végén lesznek, akiknek a sebei megmaradnak. Nem hitt az örökké tartó bűnhődésben, de elképzelhetőnek tartotta az örökre nyomot hagyó büntetést. Így hát a döntés a miénk, hogy elfogadjuk-e Isten ajánlatát és meghívóját önszántunkból, vagy a korszakokon átívelő megtisztíttatás hosszú és szörnyű útját választjuk.

Nüsszai Szent Gergely három okot sorolt fel, amiért az univerzalizmusban hitt. Először, hitt benne Isten karaktere miatt. „Mivel Isten jó, szánakozik a bukott ember miatt; mivel bölcs, nem ismeretlen számára a helyreállítás módja” Másodszor, hitt benne a gonoszság természete miatt. A gonoszságnak létezésen kívülivé kell válnia végül, „hogy az abszolút nem-létező teljességgel megszűnjön” A gonoszság teljességgel negatív és nem-létezésre ítéltetik. Harmadszorra, hitt benne a büntetés célja miatt. A büntetés célja mindig a megjobbítás. Célkitűzése „a jó elválasztása a gonosztól, és bevonása az áldottság közösségébe.” A büntetés fájni fog, de olyan, mint a tűz, ami elválasztja a salakot az aranytól; olyan, mint a műtét, ami eltávolítja a beteg részt; olyan, mint a kiégetés, ami eltávolít mindent, amit máshogy nem lehet eltávolítani.

De nem mások érveit szeretném lefektetni, hanem azokat a gondolatokat, amelyek engem személyesen meggyőztek az univerzális megváltásról.

Először is, ott van az a tény, hogy vannak dolgok az Újszövetségben, amelyek több mint igazolják ezt a hitet. Jézus mondta: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (Jn 12,32) Pál írja a Rómaiaknak: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” (Rm 11,32) A Korinthusiaknak ezt írta: „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (1Kor 15,22); és várja a teljes diadalt, amikor Isten lesz minden mindenkinek (1Kor 15,28). A Timóteusnak írt első levélben Istenről olvasunk, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére,” és Krisztus Jézusról, „aki váltságul adta önmagát mindenkiért.” Az Újszövetség egy kicsit sem fél a minden szó használatától.

Másodszor, az egyik kulcsvers a Máté 25,46, ahol azt olvassuk, hogy az elutasítottak elmennek az örök büntetésre, és az igazak az örök életre. A görög szó a büntetésre a kolasis, amely eredetileg egyáltalán nem etikai szó volt. Eredetileg a fák megnyesését jelentette, hogy jobban nőjenek. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a görög világi irodalomban semmi másra nem használták a kolasis-t, mint a megjobbító büntetésre. Az örök szó helyén az aionios áll. Ez többet jelent, mint örökkévalót, Platón – aki valószínűleg a kifejezést alkotta – világosan kijelenti, hogy valami lehet örökké tartó, de mégsem aionios. A legegyszerűbb módja, hogy ezt megértsük az, hogy az aionios nem használható helyesen másra, csakis Istenre; ez a szó egyedülállóan, Platón szerint, Istenhez tartozó. Az örökkévaló büntetés tehát szó szerint egy olyan megjobbító büntetés, amit Isten talál megfelelőnek, hogy adjon, és amit csak Isten adhat.

Harmadszor, hiszem, hogy lehetetlen határt szabni Isten kegyelmének. Hiszem, hogy nem csak ebben a világban, hanem bármely elkövetkezőben is, Isten kegyelme hatni, működni, munkálkodni fog. Nem hiszem, hogy Isten kegyelmének a munkája csak erre a világra lenne korlátozva. Hiszem, hogy Isten kegyelme olyan széles, mint az univerzum.

Negyedszer, fenntartás nélkül hiszek Isten végső és teljes diadalában, abban az időben, amikor minden alárendeltetik neki, és amikor Isten lesz minden mindenkiben. (1Kor 15,24-28) Számomra ennek vannak bizonyos következményei. Ha egyetlen ember is kívül marad Isten szeretetén az idők végén, akkor ez azt jelenti, hogy egy ember legyőzte Isten szeretetét – és ez nem lehetséges. Továbbá, csak egy módon képzelhetjük el Isten diadalát. Ha Isten nem lenne több mint egy Király vagy Bíró, akkor lehetséges lenne az ő diadaláról beszélni akkor is, ha az ellenségei a pokolban szenvednének vagy teljesen és egészen megszűnnének, eltöröltetnének. De Isten nem csak egy Király vagy Bíró, Isten Atya – ő Atya jobban, mint bármi más. De egyetlen atya sem lenne boldog, miközben családjának tagjai kínokat szenvednének. Egyetlen atya sem nevezné diadalnak, ha családjának engedetlen tagjait el kellene törölnie. Az egyetlen diadal, amit egy atya ismerhet, hogy visszakapja otthonába a teljes családját. Az egyetlen győzelem, amit a szeretet élvezni tud az, amikor a felkínált szeretet válaszra lel a viszonzott szeretetben. Az egyetlen lehetséges végső diadal egy olyan világegyetem, amit Isten szeret, és ami szerelmes Istenbe."


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: balati, 2009. szept. 8. 12:50 - címkék: Barclay, univerzalizmus és kategóriák: - 30 komment